2011. május 14. napján 10.00 órai kezdettel került sor a Gödöllői Királyi Kastélyban, az Európai Unió Elnökségének színhelyén, Ifjabb gróf Andrássy Gyula emlékére megrendezett Konferenciának különös tekintettel a magyar történeti alkotmányra és Szent Koronára.

A konferencia az Ifj. Gróf Andrássy Gyula Alapítvány kezdeményezésére került megrendezésre.


A konferencia fővédnöke:  Dr. Vizi E Szilveszter Elnök úr,

levezető elnöke Dr. Révész T. Mihály professzor úr volt.

Az Ifj Gróf Andrássy Gyula Alapítvány alapítói nevében dr. Szeiler Erika köszöntötte a megjelent előadókat, vendégeket, érdeklődőket.

A konferencia meghívott előadói voltak:

Dr. Révész T. Mihály professzor úr – Ifj. gróf Andrássy Gyula a polihisztor

Dr. Gergely András professzor úr – Ifj. gróf Andrássy Gyula a kiegyezésről

Dr. Horváth Attila professzor úr – Ifj. gróf Andrássy Gyula és a magyar történeti

alkotmány

Dr. Máthé Gábor professzor úr – Ifj. gróf Andrássy Gyula és a Szentkorona Tan

Dr. Jeszenszky Géza professzor úr – Ifj. gróf Andrássy Gyula diplomáciája az I.

világháború alatt

Dr. Szeiler Erika bevezetőjében hangsúlyozta, hogy az Alapítvány célja nem csupán a nagy magyar személyiségre való emlékezés, hanem a máig is aktuális gondolkodó eszméinek megismertetése, aktív közreműködés ezen eszméknek a közgondolkodásba való beépülésében.

Ifjabb gróf Andrássy Gyula politikus és egyben tudós is volt, aki egy hatalmas pályaívet, óriási teljesítményt hagyott maga után, amely teljesítmény azért is különleges érték, mert a legnehezebb történelmi korszakokban sem bicsaklott meg. Ifj. Gróf Andrássy Gyula soha sem adta fel elveit..

Ifj.gróf Andrássy  Gyula olyan államférfi, történész, alkotmányjogász volt, akire nyugodt szívvel lehet mondani, hogy kevés hozzá hasonló élt/él Magyarországon.

Dr. Szeiler Erika kiemelte, hogy megemlékezni kötelességünk, és ez azt is jelenti, hogy hálásak vagyunk mind Ifj. Gróf Andrássy Gyulának, mind szüleinek, édesanyjának Kendeffy Katinka grófnőnek és édesapjának, Andrássy Gyulának  és az Ő környezetének is hálásak vagyunk: Mindszenty bíborosnak, Wekerle Sándornak, Tisza Istvánnak – akik segítették, hogy azzá legyen aki lett. Ő egy Európai utas.

Nem véletlen az Emlékkonferencia helyszíne sem, mert ifjabb Gróf Andrássy Gyula egy igazi nagy ívű európai gondolkodó volt, olyan, akinek üzenete ma is érvényes és hasznos egész Európának.

Így a konferenciával – az Uniós elnökségünk hivatalos helyszínéről- egyben egy Európának is szánt üzenetet nyújtunk át.

A konferencia előadói sorát dr. Révész T. Mihály nyitotta meg, aki bemutatta Ifj. gróf Andrássy Gyulának életpályáját.

Dr. Gergely András professzor úr Ifj. Gróf Andrássy Gyulának a kiegyezéssel kapcsolatos álláspontját mutatta be.

Ha arra gondolunk, hogy az 1867. évi kiegyezés egyik megteremtőjének fia politikájában a kiegyezés ellen fordul, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy életrajzi rejtéllyel állunk szemben.

Magyarázatot keresve nincs itt szükség az apa-fiú kapcsolat pszichologizálására, annál is inkább, mivel ifj. Andrássy kiegyezés-ellenessége csak felnőtt korában következett be.

A belpolitika felé forduló ifj. Andrássy kezdetben mind gyakorlati politikájában, mind elméleti munkásságában a kiegyezés híve. Szabadelvű-kormánypárti mandátumot szerez, s a millennium évében megjelent vaskos államjogi munkájában (Az 1867-iki kiegyezésről) a kiegyezés szükségszerűségét és előnyeit bizonygatja. Mivel pedig a politikában megjelent már az a ’67-es irányzat, amely a kiegyezés csekély horderejű módosításával próbált népszerűségre szert tenni, Andrássy munkájában külön fejezetben értekezett „a kiegyezés módosításának veszélyeiről”. Igaz, felvillannak már olyan megfontolások, amelyek a későbbi kritikai álláspontot előlegezik: azt fejtegeti, hogy a monarchia egésze nem állam, hanem csupán két külön állam különleges szövetkezése. Ugyanakkor a Függetlenségi Párt azon törekvése, amely egy „tiszta” perszonális unió megteremtésére irányul, vagyis a közös ügyek, nevezetesen a közös hadsereg és a közös külpolitika megszüntetése, olyan benső ellentmondásokat rejt magában, amelyek megvalósulásuk esetén az egész birodalmat működésképtelenné tennék. Mivel ezt a „perszonális uniós” programot megvalósíthatatlannak tartja, figyelmét azután könyvében a nemrégiben született „Nemzeti Pártra” irányítja, amely 67-es alapon csekélyebb módosításokat szeretett volna elérni. Nagy elokvenciával fejtegeti, hogy újabb jogok nem fejthetők ki, nem vezethetők le a kiegyezési törvény szövegéből. Javaslataikat emellett célszerűtlennek tartja: mire való lenne a magyar nyelvű katonai oktatás a német nyelvű hadsereg tisztképzése szempontjából? A 67-es alapú ellenzék, a Nemzeti Párt programja sem elfogadható, ámde – s itt már megelőlegez valamit a kiegyezés későbbi kritikusából – a kiegyezés „továbbfejlesztésének” gondolata hasznosítható, annak „egészséges magvát” fogadják el. Ebben az esetben ugyanis az egymással versengő 67-es pártok egyesülhetnek.

Útkereső szándékait jelzi, hogy hosszú évekig – jóllehet képviselő maradt – nem vett részt a parlament munkájában. E hallgatás folytán – újságcikkeket, röpiratokat sem írt – homályban marad, hogy mi vezette a kiegyezés kritikájához s ennek pártpolitikai következményéhez, a 67-es ellenzékiség elfogadásához. Szerepet játszhatott ebben a karriervágy is. A kormánypártban nem kapott komoly szerepet, pl. miniszteri pozíciót. De a személyes motívumokon túlmenően az országos politika egészének alakulása is ebbe az irányba terelhette.

Nevezetesen: Tisza István kritikája korának parlamentarizmusa felett, amely elsősorban az ellenzék politikáját, az obstrukció alkalmazását bírálta, többeket aggodalommal töltött el. Tisza ugyanis Belzebubbal akarta kiűzni az ördögöt: a parlamenti pártok jogaink korlátozását tervezgette, hogy magát a parlamentarizmust átmentse. Aki pedig szembe akart szállni Tisza veszélyes politikájával, nyilván más, Tiszával nem közös pártban keresett magának pozíciót. Így alakult ki a Tisza István – ifj. Andrássy Gyula politikai szembenállás: utóbbi ellenezte a parlamenti jogok csorbítását. S valószínűleg ekként került át Andrássy a kiegyezés kritikusainak táborába.

Félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk: Andrássy nem a Függetlenségi Párthoz tartozott, hanem a 67-es alapú ellenzékiség egyik vezető személyiségének számított (Apponyi Albert gróffal együtt). Csakhogy, újabb évek politikai alakulásai nyomán, ez a 67-es ellenzékiség fokozatosan a függetlenségi ellenzékiség közelébe került. 1905-ben koalíciót alkotva érték el, hogy az ellenzék – a dualizmus kora történetében első és utolsó alkalommal – nagyarányú győzelmet arasson. Az uralkodó nem volt hajlandó „függetlenségi” kormányt kinevezni. A koalíciós pártokat hosszú hónapokon át puhították, hogy – elsősorban katonai tárgyú, a hadseregre vonatkozó – követeléseiket adják fel. Rendkívül érdekes, hogy a 67-es alap-álláspontú Andrássy következesebb, ha úgy tetszik makacsabb álláspontot foglalt el, mint a Függetlenségi Párt, s annak vezetője, Kossuth Ferenc. A végső tárgyalásokból s a végső alkuból Andrássyt már ki is hagyták, s alig-alig sikerült rábeszélni, hogy az új, koalíciós kormányban, Wekerle Sándor második kabinetjében, miniszteri pozíciót vállaljon. A belügyminiszteri tárcát kapta, amely pozíció kétségkívül bármely kormányon belül az egyik legfontosabb, de ez esetben el is zárta őt a „közjogi kérdések”, a kiegyezés „továbbfejlesztésének” politikai alakítása elől. A koalíció csekély, formális engedményeket ért el közjogi szinten. Az elnevezések, a címer- és a zászlóhasználat kérdésében sikerült némi „vívmányt” felmutatni. Az 1907-ben esedékes (tízévenként megújítandó) gazdasági kiegyezésben sem sikerült kedvezőbb pozíciókat elérni. De mindenki azt érezte, hogy ez az utolsó megkötött gazdasági kiegyezés, az ellentétek olyan nagyok, hogy már nem lehet tíz év múlva újabb megállapodást kötni.

A Tisza-Andrássy ellentét 1910-től fordított szereposztásban folytatódott: Andrássy miniszter lett, felelős kormánypolitikus – és Tisza került ellenzékbe. Egy cikluson át, 1906-1910 között tartott ez a politikai szereposztás. 1910-ben viszont Tisza újonnan szervezett „Nemzeti Munkapártja” aratott választási győzelmet.

A szerepek megint megfordultak. Mivel Tisza változatlanul azt a politikát folytatta, amelyet 1905 előtt, sőt erőszakos eszközei a fenyegetések után tényleg kiterjedtek a parlamenti ülésekre is. Ellentétük ennek folytán elmélyült. Andrássy Gyulát úgy tartották számon, mint akire – egy újabb politikai fordulat esetén – a miniszterelnöki szék vár. Ez a fordulat azonban néhány éven belül nem következett be. Andrássy, és pártja, az Alkotmánypárt, továbbra is a kiegyezés „továbbfejlesztésének” gondolatát hirdette.

A politikai erőviszonyokon az I. világháború sem változtatott, hiszen 1913 után nem voltak többé választások. Bár a parlament a Monarchia keleti felében, vagyis Magyarországon, működött tovább, mégis csupán az időközben miniszterelnökké avanzsált Tisza tribünje maradt. Andrássy figyelme a külpolitika felé fordult, s egyre inkább érezte, hogy a Monarchia adott rendszere nem fenntartható. Az 1916-ban trónra lépett utolsó király, IV. Károly, töprengett a változtatásokon, kapcsolatba került Andrássyval is. A király halogatása azonban végzetesnek bizonyult: a háborús vereség nyomán a Monarchia mindkét felét elérte a forradalom hulláma. A király a végnapokban Andrássyt Svájcba küldte, béketárgyalások felvétele céljából. A kezdeményezés azonban megkésett. Svájcban érte Andrássyt az elégtétel-adással felérő gesztus: IV. Károly kinevezte közös külügyminiszterré. Andrássy azonban csak apja örökségének, a kiegyezésnek a felszámolásához tudott asszisztálni. Az egész birodalom összeomlott, maga alá temetve az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A dinasztia megmaradt. S ebből fakadt Andrássy 1918 utáni nagy politikai tévedése: valaminő stabilitást, netán a régi Magyarország (területi) visszaállítását remélte elérni a Habsburgok, konkrétan IV. Károly újra – trónra juttatásával. Nem vette észre, hogy a bennünket körülvevő kisantant és a mögött álló „nagy” antant hallani sem akar egy ilyen megoldásról.

A kiegyezési világ akár csak Magyarországra kiterjedő helyreállítása ekkor már végleg lekerült a napirendről. IV. Károly törekvéseinek támogatásával Andrássy a politikai élet perifériájára sodródott.

Ifj. Andrássy Gyula és a kiegyezés itt csak vázlatosan összefoglalt problémaköre megmutatja, milyen politikai ellentmondások között őrlődött a korszak embere. Andrássy őszintén kereste a megoldást, ezért mélyedt el a magyar jog történetében. A megoldást nem találta, nem is találhatta meg: az 1867 utáni korszak belső ellentmondásai nem voltak feloldhatóak.

Gergely András.

Dr. Horváth Attila Ifj. gróf Andrássy Gyula történeti alkotmánnyal kapcsolatos nézeteit, munkásságát mutatta be.


1. Andrássy jogi tanulmányai

A magyar nemesség a Mohács utáni Magyarországon különösen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy gyermekeik magas fokú iskolai képzésben részesüljenek. A nemes ifjak leginkább jogi tanulmányokat folytattak. Kitonich János is a korszakalkotó munkájában a híres római jogtudóst Mucius-t idézte: „turp est patritio et nobili viro jus, in quo versatur, ignorare.” (Szégyen az előkelő és nemes emberre, ha jogát nem ismeri.) A jogi műveltség nem csak a birtokok igazgatásánál, az esetleges birtokpereknél bizonyult hasznosnak, hanem mind a vármegyei, mind pedig az országos politika elengedhetetlen feltételévé vált. A XIX. században a legjelentősebb politikusok zöme jogász volt. Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Gróf Batthyány Lajos, Szemere Bertalan stb. rendelkezett jogi végzettséggel. Végiglapozva a magyar miniszterelnökök, miniszterek életrajzát, rögvest szembetűnik, hogy több mint kétharmaduk jogász. 1884 és 1910 között az ügyvédek száma a parlamentben 50-95 között mozgott. Az összes képviselőhöz viszonyított arányuk 12-15 %. Tulajdonképpen minden századik ügyvéd képviselő volt. Ilyet egyetlen más foglalkozásnál sem tapasztalhatunk. Kiugróan megnőtt a befolyásuk 1906-ban (94 %).Nem véletlenül mondta Kossuth a magyar nemességről, hogy „jogásznemzet.” Akkoriban a magyar politikai elit egyetértett Deák Ferencnek a Felirati javaslat vitájánál 1861. május 13-án elmondott beszédének ezen gondolatával: „Mellettünk jog és törvény állanak és szerződések szentsége, ellenünk anyagi erő.”

Ifj. Andrássy Gyula is még a kortársak által is többször elismert jogi műveltségre tett szert. Már fiatalkorában abban a szerencsében részesül, hogy egy egész nyarat együtt tölthetett a kor egyik legnagyobb jogtudósával, Concha Győző (1846-1933) egyetemi tanárral, a Magyar tudományos Akadémia tagjával.

Amikor pedig Berlinben attasékén működött, rendszeresen látogatta a Humbolt Egyetem jogi előadásait. A berlini egyetemen valósult meg akkoriban leginkább a kutatás és az oktatás egysége. A német professzor nem oktatta tárgyát, hanem nyilvánosan kifejtette nézeteit. Az egyetemi hallgató sem csak tanult, hanem a tudománnyal foglalkozott, mint egyetemi polgár. Andrássy különösen Rudolf von Gneist (1816-1895) professzor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja előadásait hallgatta, aki jelentős műveket írt az angol alkotmányról (Das heutige englische Verfassungs- und Vervaltungsrecht, 1857), a porosz közigazgatási reformokról (Zur Vervaltungsreform und Verwaltungsrechtspflege in Preussen,1880), a jogállamról (Der Rechtsstaat, 1879), amelyekAndrássy későbbi műveire és politikai nézeteire jelentős hatást gyakoroltak. Több tanulmányában is foglalkozott a magyar és az angol alkotmány hasonlóságaival, és a közigazgatási reformmal.

Andrássy rendkívül alaposan és mélyrehatóan tanulmányozta a magyar jogot és jogtörténetet. Erről tanúskodik – többek között –  a három vaskos kötetben megjelent monográfiája, amely A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai címmel jelent meg, és végigveszi a magyar alkotmány történetét az Árpád házi királyoktól a szatmári békéig.

2. Andrássy és a magyar történeti alkotmány

Az alkotmány egy állam jogrendszerén belül a legmagasabb szintű jogi norma, amely még a törvényalkotót is köti. Meghatározza az állam és a társadalom viszonyát, biztosítja a személyes szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, szabályozza az államszervezet felépítését és működését.

Az alkotmányjog jellegzetességei:

1. A legnemzetibb jogág. Csak az önálló, szuverén országoknak van valódi alkotmányuk. Az alkotmány tehát elválaszthatatlanul összefonódik az állam sorsával. Az alkotmányjogban tükröződnek leginkább a nemzeti sajátosságok. Az adott ország történelme, kultúrája, társadalmi-politikai sajátosságai, földrajzi éghajlati meghatározottságai stb. Pl.: egyszerű vagy összetett állam, államforma, kormányforma, egy-vagy kétkamarás országgyűlés, választójog, területi közigazgatás szervezete, önkormányzatok, állampolgári aktivitás, bírósági szervezet, nemzeti szimbólumok.

2. A leginkább politikával foglalkozó, legátpolitizáltabb jogág. Az alkotmányjog reagál a leggyorsabban a politikai változásokra. Ez nem minden esetben történik a törvényalkotás révén, hanem szokásjogi szabályok által. Arra kell törekedni, hogy a politika, mindig alkotmányos keretek között működjön.

3. A leginkább ideológiai elvekre, eszmerendszerekre alapuló jogág. A hatalom legitimációja részben egyes ideológiai elvek mentén is történik. Magyarországon pl. kezdetben az isteni törvények, a Szent Korona tan, majd a felvilágosodás eszméi: természetjog, társadalmi szerződés, hatalmi ágak megosztásának elmélete. A XIX. századtól különösen a liberalizmus, nacionalizmus, majd a jogállam eszméje.

A legjobb alkotmány is csak akkor érvényesül a gyakorlatban, ha a civil társadalom megfelelő jogtudata és nemzeti öntudata érvényesíti. Fontos, hogy az állampolgárok érdeklődjenek a közügyek iránt és minden esetben élesen megkülönböztessék a jogszerűtlent a jogszerűtől, a méltányost a méltánytalantól. Aki azzal kérkedik, hogy a politika nem érdekli, a közügyekkel nem foglalkozik, közömbösségével arról árulkodik, hogy mint állampolgár kiskorú. Az öntudatos polgár nem várja, hogy majd a kormány megoldja helyette a problémáit, hanem felelősséget vállal a nemzet sorskérdéseiért és mind az országos mind pedig a helyi politikában tehetségéhez képest részt vesz.

Ezeknek a feltételeknek leginkább az ún. történeti alkotmány tud megfelelni. Az „íratlan” alkotmány elnevezés félrevezető, hiszen a történeti alkotmánynak is a legtöbb rendelkezését írásba foglalják. Egyébként is az adott jogintézmény lényegét jobban kifejezi a történeti jelző, mint az hogy nincs írásba foglalva minden szabálya. A történeti alkotmány ugyanis a történelmi fejlődés különböző időszakaiban alkotott törvényeket és szokásjogi szabályait foglalja magába. A jogbiztonságot nagyban elősegíti, hogy a történeti alkotmánnyal az állampolgárok nagymértékben azonosulni tudnak, erős az önkéntes jogkövetés, a múltban gyökerező jogintézmények nagy tiszteletnek örvendenek. Angliában ma is az alkotmány egyik fontos dokumentumaként tartják számon a Magna Charta Libertatum címmel 1215-ben kiadott bullát.

A történeti alkotmány folyamatosan fejlődik, újabb és újabb jogintézményekkel bővül, mivel az egyén egyre többet vár a közösségtől és az egész közösség az államhatalomtól. A több évszázados szerves fejlődés révén egyre jobban idomul a társadalom érdekeihez és az állampolgárok is egyre inkább azonosulnak vele. Egyre természetesebbé válik az önkéntes jogkövető magatartás. A történelmi múltra való visszatekintés pedig a polgárok nemzettudatát erősíti.

Erről a kérdésről Szilágyi Dezső a képviselőházban az alábbiakat mondta: „Nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva, van az igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének, hanem abban az erőben, amely a törvényben megírt függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságjogokat érvényesíteni tudja.”

Magyarországon az országgyűlés viszonylag folyamatos működése révén a törvény primátusát mindvégig megőrizte. Ezt az elvet deklarálta az 1791. évi X. és XII. tc. Ennek következtében nem kellett eltérő jogforrási elvet alkalmazni az ún. alaptörvényekre (lex fundamentalis). Fundamentális törvényekre az abszolút kormányzat alatt álló országokban hivatkoztak. Pl. Franciaországban az 1570-es évektől és a Habsburgok örökös tartományaiban, ahol az uralkodó szuverén módon alkotta a legmagasabb szintű jogszabályokat. Nálunk csak tartalmuk és nem a jogforrási hierarchiában elfoglalt helyük miatt emelték ki a sarkalatosnak (leges cardinales) nevezett törvényeket. Pauler Tivadar, Toldy Ferenc, Schwarz Gyula stb. írták le, hogy ezeken a törvényeken az alkotmányunk „mintegy sarkain fordul.” Szekfű Gyula szerint a sarkalatos törvények kifejezést már a XVII. század óta használták.

A sarkalatos törvények egésze, mint „alkotás” akkor vált nyilvánvalóvá a magyar rendek előtt, amikor II. József nem csak egyes törvényeket, hanem azok összességét támadta meg. Ekkor észlelték, hogy a törvényes állapot a nemzetnek milyen fontos tényezője és alkotórésze. A „constitutio” szót először Bihar vármegye használta modern értelemben (alkotás) 1786-ban, II. József radikális reformjainak évében. A fogalom tisztázását segíthette az is, hogy a francia rendi gyűlés is constituálónak, alkotmányozónak nevezte magát. Az alkotmány szót Széchenyi István alkotta a részvény, részvénytársaság, alapítvány stb. jogi műszavainkkal együtt.

A sarkalatos törvényeket többek között Hajnóczy József, Fényes Elek és Széchenyi István gyűjtötte össze. Idesorolták: a Vérszerződést, az 1222. évi Aranybulla cikkelyeit, a törvénybe iktatott királyi hitlevelek és eskük, a trónöröklést szabályozó törvényeket, vagyis az 1687. évi II. és III., az 1723. évi I., II., III. tc.-eket, kiegészítve az 1791. évi III. tc.-vel, amely a koronázást a trónüresedéstől számítva, 6 hónap alatt megtörténendőnek rendeli. Az ország törvényes önállóságát és függetlenségét, valamint területének épségét biztosítják a már említett királyi hitleveleken és eskün felül az 1715. évi III., 1791. évi XI. Erdély unióját az 1848. évi VII., 1868. évi XLIII. tc.-ek. Horvát-Szlavónországok helyzetét a magyar államban az 1868. évi XXX. tc. Magyarországnak Ausztriához való viszonyát az 1867. évi XII. tc. A törvényhozásról általában és a király jogairól a törvényhozásnál szólnak az 1635. évi XVIII., 1791. XII., XIII., 1848. évi IV. tc.-ek. Az országgyűlésre vonatkoznak az 1608. évi k. u. I., 1687. évi X., 1848. évi V., 1868. évi XXX., 1885. évi VII. tc.-ek. A kormányról az 1608. évi k. e. X., 1741. évi XI., 1792. évi XII., XIV., XVI., XVII., 1848. évi III., 1867. évi XII., 1868. évi XXX. tc.-ek rendelkeznek. A hadügyekről és pénzügyekről az 1504. évi I., 1608. évi k. e. V., 1635. évi LXXXVIII., 1681. évi XII., 1715. évi VIII., 1723. évi XVI., 1741. évi XIV., 1791. évi XIX., 1827. évi III., IV., 1848. évi III., 1867. évi XII., 1868. évi XXX., XL., XLII., 1886. évi XX., 1889. évi VI., 1890. évi V., 1890. évi V. tc.-ek. A bírák függetlenségéről az 1492. évi X., 1566. évi XXV., 1791. évi XII., 1869. évi IV. tc.-ek. A vallásszabadságról az 1608. évi k. e. I., 1647. évi V., 1791. évi XXVI., XXVII., 1848. évi XX., 1868. évi LIII., 1895. évi XLII. tc., 1895. évi XLIII. tc.-ek. A közterhek egyenlő és aránylagos viseléséről az 1848. évi VIII. tc. A sajtószabadságról az 1848. évi XVIII. tc. A tanszabadságról az 1848. évi XIX. tc. A nemzeti színről és az ország címeréről az 1848. évi XX. tc. A nemzetiségi egyenjogúságról az 1868. évi XLIV. tc.

Erdély sarkalatos törvényeihez az 1691-es Diploma Leopoldium, a három nemzet unióját deklaráló Approbáták I. Rész I. Cím, a Compiláták II. Rész I. Cím, az öröklési rendet meghatározó 1744. évi erdélyi II. és III. tc., valamint az ország sarokjogait tartalmazó 1791. évi erdélyi III., IV., VI., VIII., X., XI. tc.-ek tartoztak.

3. A magyar történeti alkotmány kialakulása

A magyar történeti alkotmányt sokan egészen a vérszerződésig vezetik vissza. A szerződés szerint a törzsek vezetői Árpád családjából fogják a továbbiakban a fejedelmet választani, az alkalmasság szerint, ami többnyire egybeesett a család seniorjának személyével. A vezér megtartja szabadságukban a fegyverviselő férfiakat és a fejedelmi tanácsában a törzsek vezetőit. A vérszerződés tehát már jó néhány évszázadokon át ható jogintézményt ismert: az alkalmas személy megválasztása és bemutatása, majd az elfogadás. A kiválasztott pedig vezéri esküt tesz a szerződés betartására.

Szent István a kereszténység felvételekor egyértelműen Nyugat Európához és a Római Katolikus Egyházhoz csatlakozott. Az egyház a keresztény királyság számára ideológiai és anyagi erőt, a társadalomnak pedig új hitet, keresztény erkölcsöt, művelődést és európai kitekintést adott. A hatalom gyakorlását a keresztény erkölcsi normáknak vetette alá: Ha az uralkodó nem tartotta be az isteni törvényeket, akkor az egyház vezetői bűnbánatra, vezeklésre kényszeríthették és végső soron meg is foszthatták a trónjától. Az uralkodást tehát szolgálatnak, „minisztériumnak” tekintették, amelyet a köz javára, a hívő közösség lelki üdvére kell gyakorolni. Szent Ágoston azt tanította, hogy az igazságtalan törvény nem is törvény.

A kereszténység a pogány mentalitással szemben visszaadta az emberek hitét az igazságban és az egyéni élet értelmében. Kimondták, hogy Isten előtt minden ember egyelő, felszámolták a rabszolgaságot, a társadalmi néposztályokat közelítették egymáshoz. A boldogulást munkával és nem más kárára képzelték el. A munka többé nem szégyen, hanem élet alapja és önmagunk megszentelése. Az egyház támogatta a társadalom elesetteit: a betegeket, árvákat, vakokat, mozgássérülteket, gyengeelméjűeket.

Magyarország vallási szempontból is Európa középpontjában fekszik. Tőlünk keletre már nincs olyan állam ahol a lakosság jelentős része katolikus lenne, nyugatra pedig ortodox. Hazánk a legészakibb terület, ahová az iszlám elterjedhetett, tőlünk délre és keletre viszont a protestáns egyházak már nem jutottak el. Éppen ezért Magyarországon Szent István korától kezdve mindig is meghatározó volt a vallási türelem.

A nyugati kereszténységhez való csatlakozás előnyei hamarosan megmutatkoztak. A VII. Gergely pápa (1073-1085) által kezdeményezett gregoriánus reform jelentőségét mindmáig nem dolgozták fel kellő körültekintéssel a történészek, pedig gyökeres fordulatot hozott a politikai és a vallási szféra, a világi és a lelki hatalom, az egyház és az állam viszonyában is.  Az egyház szabadságának kivívásával a szabadságnak egy teljesen új koncepciója jelent meg az európai gondolkodásban, amely nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem érthető meg. Kialakult és elfogadottá vált az az elv, miszerint az emberi életnek van egy olyan szférája, területe, amely nincs alávetve a világi hatalomnak, hanem teljesen független és autonóm.

Az aranybullák évszázada is az 1215. évi IV. Lateráni zsinat hatására kezdődött. Az egyházjogi szabályok írták elő, hogy az állam csak jogilag rendezett szabályok szerint működhet. Az 1222. évi Aranybulla az első olyan törvényünk, amely a politikai nemzet kívánságára alkottak meg és amiben a király hozzájárul jogainak korlátozásához, bár csak Nagy Lajos 1351. évi törvényével vált a sarkalatos nemesi jogok alapjává. Az Aranybulla alapján deklarálta Werbőczy István Hármaskönyve  I. Rész 9. cikkelyében, hogy a nemeseket „előzetes idézés vagy perbe hívás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartoztathatja.” (V.ö.: az 1896. évi XXXIII. tc. 95., 97., 101., 141-147., 152., 153., 158., 165., 170., 267., 268., 296., 476., 537., §-val.) Werbőczy az ellenállási jogot is a nemesi jogok közé sorolta. Ennek megfelelően hivatkozhatott rá Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a Wesselényi- összeesküvésben résztvevők, Thököly Imre. Bár a magyar rendek a Habsburgok kérésére az 1687. évi országgyűlésen lemondtak az ellenállási jogukról, nem merül feledésbe, hiszen II. Rákóczi Ferenc híres a Resrudescunt inclitae gentis Hungarae vulnera  kezdetű kiáltványa és az 1790-es nemesi-rendi reformerek egyaránt az Aranybulla 31. cikkelyére hivatkoztak.

Martinovics Ignác és társait 1795. május 20-án a Vérmezőn lefejezték. Egy szelíd paptanár, Virág Benedek ezután lefordította magyarra az Aranybullát.

Az Aranybulla egyúttal egy új korszak nyitánya is volt. Egyre erőteljesebben érvényesült a hűbériség magyarországi változata a familiaritás. A hűbéri szerződés ugyan nem egyenlő rangú emberek között jött létre, mégsem eredményezett feltétlen engedelmességet. A vazallus hűséggel tartozott hűbérurának, de csak olyan katonai szolgálatot, vagy igazgatási feladatokkal tartozott ellátni, amelyek nem álltak ellentétben a szabad ember méltóságával és az egyház, illetve a király iránti tisztelettel. A szerződéses viszony a hűbérurat is kötelezte. A hűségért ellenszolgáltatással tartozott adni és védelmet nyújtani vazallusának. Amennyiben a kölcsönös kötelezettségekkel járó, visszterhes szerződést a hűbérúr nem tartotta be, a vazallus felszabadult kötelezettségei alól.

Magyarországon a rendiség a XIII. századtól, a rendi állam pedig a XV. századtól számítható. A rendi államban a király kénytelen a hatalmát megosztani a rendekkel. A királyt a rendi országgyűlésen választják meg és megválasztása fejében esküt tesz a rendi alkotmányra és hitlevelet bocsát ki, melyben ígéretet tesz az őt megválasztó rendeknek, hogy a nemzet jogait tiszteletben tartva gyakorolja hatalmát. Magyarországon működik Európa egyik legrégebbi parlamentje, hiszen az első országgyűlés még III. András hívta össze 1290-ben. Az 1608. évi k. u. I. tc. szabályozta az Alsó-és Felsőtábla szervezetét, ezzel stabilizálódott a kétkamarás országgyűlési rend.

Az országgyűlés megszerezte az adómegajánlás jogát és emiatt a királyok kénytelenek lettek rendszeresen, (általában háromévente) összehívni a diétát. Kialakult a törvényalkotás mindmáig meghatározó alapelve: az országgyűlés által megszavazott törvényjavaslatot a király szentesíti, aláírja, lepecsételi, kihirdeti és megküldi a törvényhatóságoknak. Ezzel a törvény vált a legmagasabb szintű jogforrásnak és elfogadottá vált az az alapelv, hogy az alkotmányos jogokat csak törvénnyel szabad szabályozni. (Ezért is volt érvénytelen II. József összes rendelete, még az is, amit halálos ágyán nem vont vissza.)

A teokráciát felváltotta a népfelség elve, amely szerint minden hatalom és jog forrása a nemzet, amely alatt akkoriban a kiváltságos rendeket értették. Az uralkodó a nemzet megbízásából gyakorolja a hatalmát és a nemzetnek felelős. A magyar nemesség büszke öntudattal képviselte a nemzetet, de bizonyos értelemben az alávetett „népet” is. Az ország közjogi helyzetét, alkotmányát a király és a nemzet közötti hatalomátruházó szerződést Magyarországon egyedülálló módon fejezte ki a szenkorona-tan. A nemesség a fejedelemtől, a fejedelem viszont a nemességtől nyeri hatalmát és kiváltságát. A magyar állami főhatalom a Szent Koronáé és csak ennek birtokában a királyé. Vagyis azok a királyi jogok, amelyeket a király ipso jure gyakorolt, csak a Szent Korona által illetik meg. A politikai nemzet közéletben résztvevő egységének szimbóluma. Ez tulajdonképpen megegyezik a modern alkotmány azon tételével, amely az egész nemzetnek adja a szuverenitást. Werbőczy István Tripartitumában leírta, hogy a király és a nemzet együtt gyakorolják a hatalmat. A törvényhozó hatalmat egységben, a közigazgatásit pedig megosztottan. A központi hatalmat a király az ország főurai és főpapjai révén, a helyi hatalmat pedig a nemesség gyakorolhatja, amely egyenlő rangú a központi közigazgatási hatalommal. Ez az osztott hatalom, a helyi önkormányzat, még az alkotmányos kontroll jogával is rendelkezett.  Így a rendi alkotmány védőbástyájává Eckhart Ferenc által „specifikus magyar intézménynek” nevezett nemesi vármegye vált. A jómódú középnemesség soraiból választott vármegyei tisztikar mind anyagi, mind pedig egzisztenciális módon függetlenítette magát az abszolutizmusra törekvő Habsburg uralkodókkal szemben. Ezzel kapcsolatban alakult ki a vis iniertiae joga, amelyet a nemesi közvélemény az 1545. évi XXXIII. tc.-ből vezetett le. Eszerint a vármegye közönsége a törvénybe ütköző vagy az alkotmány szellemével ellentétes uralkodói vagy dikaszteriális (központi kormányszékek által kibocsátott) normák végrehajtását megtagadhatta. Különösen az országgyűlés összehívása nélkül II. József és I. Ferenc által törvénytelenül kibocsátott adórendeletekkel szemben került sor jelentősebb megyei ellenállásra. Kossuth Lajos mint az alkotmány védőbástyájáról írt a vármegyéről: „Akárminő legyen bár a kormányforma,… a központi hatalomnak mindig municipiális intézmények által kell mérsékeltetni, különben centralizációvá fajul, ami akármi neve legyen is a kormányformának, nem egyéb mint vagy álcázott abszolutizmus.”

A megyei önkormányzatok szinte teljes autonómiával működtek. A vármegyei közgyűlésen minden országos és helyi ügyet megtárgyalhattak. Megválasztották a megye tisztviselőit, törvénykeztek, helyi jogszabályokat (statutumok) alkottak.

Az igazságszolgáltatást is a szentkorona tan alapján a király és a nemzet megosztva gyakorolhatták. Nem csak a hierarchikusan kialakított igazságszolgáltatás terén, hanem a hatásköri megosztásról is. A királyi tábla nem vonhatta magához azokat a pereket, amelyek az úri széket, vagy a megyei törvényszéket illetik.

Magyarországon nem alakult ki külön jogászrend, hanem a nemesség vált jogásszá. A kor gondolkodására jellemző, hogy Kitonich János Mucius római jogtudóst idézte: „turpest patritio et nobili vivo jus, in quo verstatur ignorale.” (Szégyen az előkelő és nemes emberre, ha jogát nem ismeri.) Szinte mindegyik nemes ifjú, ha tehette, jogot tanult. 1667-től működött Pázmány Péter által alapított egyetem jogi kara, amely mellé a XVIII. században felsorakoztak a Katolikus, Református és Evangélikus Egyházak által alapított jogakadémiák.

A nemesség legnagyobb része nem praktizált, hanem jogi ismereteit birtoka igazgatásában, a vármegyei és az országos politikában hasznosítja. A jogászok lettek a lelkészek mellett a magyarországi értelmiség legszélesebb rétege. Kiterjedt számuk révén befolyásolni tudták a magyar társadalom értékrendjének alakulását. Így a nemesség mindig jogrendszerben gondolkodott, az évszázados rendi küzdelem mindig jogi síkon folyt. Érdekes, hogy a Habsburg ház a legtöbb esetben elfogadta ezt a harcmodort. Amikor a bécsi kormány mégis a túlerőben levő fegyveres erejét vetette be, Deák Ferenc így összegezte a magyar politikai irányvonalat: „Mellettünk jog és törvény állnak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő:” Ezért nevezte a magyar nemzetet Kossuth Lajos „jogásznemzetnek.”

Andrássy Gyula családi indíttatása és tanulmányai révén nagyon jól ismerte a magyar történeti alkotmányt és annak az ország szuverenitásában betöltött szerepét. A történeti alkotmányt elemezte egészen a Szatmári békéig: A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. (Bp., 1901-1911. I-III. kötet.) című több mint ezer oldalas könyvében. A mű tengelyében a magyar alkotmány történelmi jellege, a Szentkorona-tan a királyt és a nemzetet egységbe foglaló szuverenitása, a magyar királyság függetlensége és szabadsága található. Mindezt igazolandó a harmadik kötetben Andrássy éles kritika alá vonta Friedrich Tetzner és Gustav Turba osztrák jogtörténészek nézeteit, akik az összmonarchia igazolása érdekében tagadni próbálták a magyar állam önállóságát. Arra hivatkoztak, hogy a magyar király, mint önálló személy már nem létezik, beleolvadt az összbirodalmi császárfogalomba. Emellett hangsúlyozták az uralkodó abszolút felségjogait, még a törvényhozás terén is. Ezzel szemben Andrássy bebizonyította, hogy a magyar király, a magyar Szent Korona tagjaként önálló jogosultsággal bír és ezért a magyar királyság soha sem volt alárendelve a császárságnak és a legfőbb törvényhozó hatalom a királyt és az egész nemzetet kifejező Szent Korona.

Az 1867-iki kiegyezésről. (Bp., 1896.) című művében aktuálpolitikai szempontok szerint elemezte a „kiegyenlítés” révén létrejött közjogi helyzetet. Amellett sorakoztatott fel leginkább jogi érveket, hogy a magyar államot és nemzetet leginkább a Deák Ferenc és Idősebb Andrássy Gyula által kialakított alkotmányjogi konstrukció tudja biztosítani.

4. Andrássy és az államforma kérdése

Montesquieu (1689-1755) ótaa jogi és a politikai szakirodalom szembeállítja egymással a királyságot és a köztársaságot. A nagy francia forradalom után vált jelentőssé a republikánus eszme és a nemzeti szuverenitás gondolta, amely élesen szembefordult az abszolutizmusra törekvő európai uralkodó házakkal. Immanuel Kant (1724-1804) szerint, ha a köztársasági államformát vezetik be mindegyik európai országban, akkor megvalósulhat a külső és belső béke, és boldogság.

Az I. világháború végéig azonban, – Franciaországot leszámítva, – szinte mindenütt megmaradtak a monarchiák, de jelentős részük már alkotmányos monarchiává szelídült. A logikus az lett volna, hogy a királyok tradicionális jogaik elvesztése után a monarchia intézménye elveszítse értelmét. Valójában ezután sem szűnt meg az autoritásuk csak más jellegűvé vált. A királyság már nem több mint az államfői poszt betöltésének sajátos technikája, vagyis nem periodikusan visszatérő választással történik, hanem trónutódlási szabályok szerint. A legtöbb hatalmi jogosítványa is megszűnik és csak a nemzet egészét kifejező szimbolikus szerepe marad meg. Ezzel okafogyottá vált az az erős ellenszenv, ami a korábbi republikánus mozgalmakat éltette. Andrássy is a kor követelményeinek megfelelően nyilatkozott a 1919. október 30-án a Pesti Hírlapnak erről a kérdésről: Túl nagy hatalma volt a királynak és túl kevés a nemzetnek. Ezen változtatni kell. „Valódi alkotmányos és parlamentáris szabadság kell.”

Sajátosan alakult azonban Magyarországon az ún. királykérdés. 1918. október 31-én József főherceg, mint homo regius kinevezte Gróf Károlyi Mihályt miniszterelnökké. A Nemzeti Tanácsban tömörült pártokból koalíciós kormány alakult, és József főherceg előtt felesküdtek a királyra. A fővárosban köztársaságot követelő tüntetések hatására Károlyi már másnap telefonon azt kérte IV. Károlytól (1887-1922), hogy mentse fel esküje alól. Végül is Andrássy közölte: a király nem mond le a magyar trónról, de a kormányt felmenti esküje alól. Még aznap este a Károlyi kormány tagjai felesküdtek „Magyarországra és a magyar népre” a Nemzeti Tanács elnökévé választott Hock János (1859-1936) előtt. Ezután a magyar Főrendi Ház küldöttsége Wlassics Gyula (1852-1937) vezetésével november 13-án Eckartsauban felkereste IV. Károlyt, aki hosszú, keserű vita után egy alkotmányjogi szempontból értelmezhetetlen nyilatkozatot tett: „Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, amely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételemről az állami ügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, amellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Vagyis nem a trónról, hanem az állami ügyek viteléről mondott le. A kormány ennek ellenére aznap megállapította: „Habsburg Károly nem uralkodója az országnak.” A Képviselőház föloszlatta önmagát, a Főrendiház pedig berekesztette üléseit. Az államfő és a parlament hiányából fakadó űrt a Nemzeti Tanács igyekezett betölteni, azzal hogy saját magát a nemzeti szuverenitás egyedüli birtokosának nyilvánította. Ezután viszont a Nemzeti Tanács többé nem ülésezett. Károlyi Mihályt köztársasági elnökké a Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága tette meg.

Andrássy ezzel szemben kijelentette: „A megkoronázott és élő király csak akkor szűnik meg király lenni, ha lemondott és az országgyűlés a lemondást tudomásul vette. Károly király azonban le nem mondott, a törvényhozás a lemondást tudomásul nem is vehette, tehát ő a törvényes királyunk.…Hiányzott a felelős miniszter ellenjegyzése, mely nélkül minden királyi elhatározás érvénytelen…a kérdéses nyilatkozatot a király olyan magánembereknek adta, akik nem képviselték a főrendiházat.… A kiadott nyilatkozat tartalmilag sem lemondás, csak azt mondja, hogy a király nem avatkozik a kormányzásba és hogy a magyar nemzetnek az államformára vonatkozó elhatározását elfogadja és semmi többet.”

Andrássy tehát a szabad királyválasztókkal szemben egyértelműen kiállt IV. Károly mellett. A Tanácsköztársaság leverése után a közéleti vita már nem a köztársaság pártiak és a monarchiát támogatók között húzódott, mert a köztudatban Károlyi Mihály nevével fémjelzett Népköztársaság és a Kun Béla vezette Tanácsköztársaság teljesen népszerűtlenné vált. Károlyinak felrótták, hogy erélytelen és tehetségtelen politikájának következtében lettek rosszabbak a Trianoni békediktátum területi rendezései. A kommunisták pedig a kegyetlen terrorjukkal, harácsolásukkal vívták ki maguk ellen a magyar lakosság ellenszenvét. Andrássy ezért nem is köztársasági álláspont, hanem a szabad királyválasztók ellen érvel tanulmányaiban, beszédeiben és újságcikkeiben. Károlyt egyébként is alkalmasnak tartotta az uralkodásra. Kiváló képzésben részesült, de nem nevelték uralkodónak, hiszen születésekor  még Rudolf volt a trónörökös. Az ő öngyilkossága után Ferenc József testvérének, Károly Lajosnak a fiai következtek. Ottó, azonban 1906-ban elhunyt, Ferenc Ferdinándot lelőtték Szarajevóban. Mivel Ferenc Ferdinánd morganikus házasságot kötött és ezért gyermekei nem lehettek trónörökösök, jöhetett a sorban IV. Károly. Károly bécsi bencés gimnáziumban tanult, de nyilvános érettségit Ferenc József tilalma miatt nem tehetett le. Prágában magánúton jogot és közgazdaságot hallgatott. Az I. világháborúban a frontra került, majd Ferenc József maga mellé vette, hogy megismerkedjen az államügyekkel. Andrássy személyesen ismerte Károlyt és tudta róla, hogy szimpatikus ember. Jó kedélyű, kedves és közvetlen. A környezete kedvelte, még Ferenc József is. Emellett kötelességtudó is volt és mélyen hívő katolikus. (IV. Károlyt II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta.)

Andrássy reálpolitikusként, mikor látta hogy az antant ellenzi Károly visszatérését a magyar trónra, elfogadta a Nemzetgyűlés szuverenitását, törvényhozó hatalmát, az ideiglenes államfőt, az 1920. I. tc.-et, a két világháború közötti korszak sarkalatos törvényét. A nehéz helyzet miatt kerülni akarta az egységes állásponttal szembeni fellépést. Javasolta, hogy a nemzethez kell fordulni mert az minden jognak a forrása és ragaszkodni kell a történelmi alkotmányhoz és Szent István koronájához.

5. A jogállamiság továbbfejlesztése érdekében alkotott törvények

A jogállam fogalma német találmány. Az alapjait még Kant határozta meg aki szerint az államnak egyszerre kell biztosítania a törvények betartatását és az egyéni szabadságjogokat. Az 1860-as években pedig már Otto Bahr (1817-1895) és Rudolf von Gneist azért hivatkoztak a jogállamiságra, hogy a közigazgatási aktusok bírói ellenőrzésére megfelelő jogalapot találjanak. Ezért alakították ki azt a szervezeti megoldást, amely a magánjogi és közigazgatási jogviszonyok közti különbség figyelembevételével, a független bíróság követelményét a közigazgatással szemben külön közigazgatási bíróságok látják el.  Mint független szakbíróságok felállításával valósították meg.

A magyar közigazgatási bíráskodást leginkább a német modellnek megfelelően építették ki. A közigazgatásnak és az igazságszolgáltatásnak az 1869. évi IV. tc.-kel történt szétválasztása után az 1883. évi XVIII. tc. a pénzügyi közigazgatási bíróságot, az 1896. évi XXVI. tc. pedig az általános közigazgatási bíróságot állított fel, melybe a pénzügyi közigazgatási bíróság beolvadt.

A magyar közigazgatási bíróság léte tehát, akárcsak a német, a jogállamiság követelménye. A közigazgatási eljárásban a közigazgatási hatóság és a magánfél állottak egymással szemben, de a hatóság itt nem csak az egyik fél, hanem a döntést meghozó fórum is. A közigazgatási bíráskodás révén a felmerült jogvitát egy független fórumként működő bíróság döntötte el.

A jogállamiság továbbfejlesztését jelentette az Andrássy Gyula belügyminiszter előterjesztése révén elfogadott törvény (1907. évi LXI. tc.), amely a hatásköri bíróság felállítását rendelte el. A kiegyezés után ugyanis számos olyan törvény született, amelyek a büntető és magánjogi jellegű ügyek egy részét közigazgatási szervek hatáskörébe utalták. Ezért igen gyakran előfordult, hogy a végrehajtói és bírói szervek, vagy ezek egyes feladatai között pozitív vagy negatív hatásköri összeütközés keletkezett. Az utóbbi esetben az adott szervek felettes fóruma dönthetett, az eltérő jellegű fórumok közötti hatásköri viták feloldása azonban hosszú ideig megoldatlan volt. Az 1869. IV. tc. 25. §-a a bírói és a közigazgatási szervek között felmerült hatásköri összeütközés eldöntésére ideiglenesen a minisztertanácsot bízta meg.

A közel negyvenéves ideiglenes állapotnak tehát a hatásköri bíróság felállítása vetett véget, amely a rendes bíróságok és a közigazgatási bíróság közötti hatásköri kérdéseket volt hivatva eldönteni, akár pozitív (amikor a két szerv akart ugyanabban az ügyben eljárni), akár  negatív hatásköri összeütközésről  ( amikor pedig egyetlen szerv sem akarta lefolytatni az eljárást) volt szó.  A bíróság országos hatáskörű lett, elnöki tisztét háromévenként felváltva a Királyi Kúria illetve a Közigazgatási Bíróság elnökei látták el, tagjait szintén e két bírói testület delegálta.

Dr. Horváth Attila

Dr. Máthé Gábor professzor úr Ifj. Gróf Andrássy Gyula a Szentkorona Tannal kapcsolatos álláspontját mutatta be.

Andrássy bebizonyította, hogy a magyar király, a magyar Szent Korona tagjaként önálló jogosultsággal bír és ezért a magyar királyság soha sem volt alárendelve a császárságnak, és a legfőbb törvényhozó hatalom a király és az egész nemzetet kifejező Szent Korona.

Dr. Jeszenszky Géza professzor úr Ifj. Gróf Andrássy Gyula I. világháborúval kapcsolatos nézeteit mutatta be.


Nemsokára 91 éve lesz, hogy Szent István király és utódai állama, amiről az ifjabb Andrássy Gyula olyan monumentális munkát írt, összeomlott és Atlantiszként elsüllyedt. Alig ötven évvel korábban ezt az államot erős alapra helyezte számos kiváló magyar államférfi, köztük az idősebb Andrássy Gyula és Tisza Kálmán bölcsessége. A két nagy politikai tehetség ugyancsak kimagaslóan tehetséges fia, Tisza István és ifj. Andrássy Gyula viszont a magyar politika két meghatározó egyénisége volt a XX. század elején, amikor Magyarország a végzetes, tragédiával végződő útra rátért. Hegedüs Loránt, Ady barátja, az 1920-as évek elején pénzügyminiszter, „Két Andrássy és két Tisza” című könyve megértő érzelemmel idézi föl e négy sors kapcsolatát, a magyar végzetet.

Trianon okai ma jobban foglalkoztatják a társadalom művelt részét, mint 1945 óta bármikor. Ezzel kapcsolatban igen sok illúzió, tévedés, sőt kifejezetten félrevezető, sőt a történelmet meghamisító nézet is terjed. (Az utóbbira példa azt sugallni, hogy a világháborút jóformán Magyarország felosztása érdekében robbantották ki a nyugati nagyhatalmak, s ezt a célt támogatta, sőt talán kezdeményezte a hazai szabadkőművesség, a Galilei Kör, a baloldal.)

Több alapja van, de ugyancsak téves felfogás, hogy minden 1918 őszén-telén dőlt el, hogy a történelmi Magyarország felosztásának oka a Károlyi-kormány ügyetlenkedései, illúziói, sőt bűnei. Szerencsétlen mondatok és lépések bőven voltak, de Magyarország végzetét alapvetően nem ezek okozták, hanem maga a háború, illetve annak elveszítése. A világháború nem volt elkerülhetetlen, és ha a történelmi ország valamiféle szerkezeti átalakulása elkerülhetetlen is volt, felbomlása – szerintem – nem. Tehát a figyelmet nem a háború végére, hanem a háború okaira és lefolyására, valamint a különféle béketervekre kell fordítani.

Ahogy egy korábbi tanulmányomban már kifejtettem, Eötvös József a XIX. század egyik uralkodó eszméjének nevezte a “nemzetiséget,” s valóban a saját nemzet vélt vagy valós érdekeinek minden más ügy elébe helyezése teret nyert egész Európában, hogy szép eredmények után eltorzuljon és végső soron két világháborúnak és szörnyű “etnikai tisztogatásoknak” legyen a fő oka. A XX. század elején Közép- és Kelet-Európa nagy birodalmait (a Habsburgot, az oroszt és az oszmán-törököt) a kereteik között élő népek egyre szűkebbnek érezték nemzeti eszményeik és céljaik megvalósításához. 1914 előtt azonban az európai hatalmi egyensúly követelménye és mindenek előtt a nagyhatalmak érdeke a status quo megőrzését diktálta, így a fönnálló határok bármiféle megváltoztatása illuzórikusnak tűnt. Az első világháború mélyebb oka azonban nem az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek önállósulási törekvése volt, hanem a rohamosan növekvő gazdasági és katonai erejével kérkedő és magának „a nap alatt” több helyet követő német politika, továbbá az a francia, brit és orosz félelem, hogy Németország Európa vezető hatalmává válik. Ugyanakkor Németország és [nyomában, tőle meggyőzve] Ausztria-Magyarország félt a vele szembenálló hármas “antant” teljes katonai fölényének a kialakulásától és kész volt egy preventív háborúra ennek megakadályozása érdekében. A boszniai szerb terrorista Princip fegyverét pedig egy olyan Nagy-Szerbia megteremtésének vágya sütötte el, amelyhez jelentős nem-szerb többségű területek is tartoztak volna. A (történetesen szlávbarát és magyarellenes érzelmű) osztrák-magyar trónörökös meggyilkolásából végül a nagyhatalmi ellentétek és a szövetségi rendszerek csináltak világháborút. Ebből Magyarország kimaradni nem tudott, de nem is akart (emlékezzünk csak, milyen lelkesedéssel indultak a magyar bakák is a „kutya Szerbia” megregulázására), még kevésbé állhatott a másik oldal, az antant mellé.

Tisza István miniszterelnök már régóta érezte a veszélyt, tartott egy világháborútól, féltette Erdélyt, a szarajevoi merénylet után ellenezte a háború veszélyével járó diplomáciai lépéseket. Végül azzal állították a németek a háborús döntés mellé, hogy három év múlva a franciák által pénzelt orosz vasútépítések nyomán gyorsan mozgósíthatóvá válik az orosz embertömeg, és ettől fogva az antant elvitathatatlan fölénybe kerül, ennek megelőzésére most jó alkalom kínálkozik.

Ha értelmetlen is a „mi lett volna, ha” típusú ábrándozás, de az alternatívák vizsgálata, az, hogy miért éppen az adott esemény vagy döntés következett be, jogos. Eddig kevés figyelmet kapott (különösen a magyar közvéleményben), hogy mennyiben volt felelős a világháborúhoz vezető feszült balkáni helyzetért az osztrák-magyar diplomácia, Aehrenthal, majd Berchtold balkáni politikája. Tisza háborút ellenző magatartása kezd újra ismertté válni, de ma minket az érdekel, hogy miért nem kapott szerepet az akkori külpolitikában ifj. Andrássy Gyula, a nagy államférfi fia.

Kétségtelen, hogy a 20. század elején családi háttere, iskolái, konstantinápolyi pályakezdése, de érdeklődése és tehetsége folytán is Andrássy volt a külpolitikában leginkább jártas és ahhoz értő magyar. Ennek alapján megválaszolandó:

1. Miért tért át a magyar belpolitikára, ami kevés eredményt hozott számára, és sok ellenséget szerzett? Ifjúkori barátjával, Tisza Istvánnal is tartósan szembefordította. (A Belvárosban az 1905-ös választásokon Tiszától elszenvedett választási veresége is maradandó seb lehetett.)

2. A magyar kormány legtekintélyesebb tagjaként miért járult hozzá Bosznia 1908-as annektálásához?

3. Miért támogatta a háborút?

4. Miért nem lett külügyminiszter a bürokrata (magyar) Burián és a szélkakas (cseh) Czernin helyett?

5. Mit tett a háború alatt egy jó béke érdekében?

6. Elmulasztott-e valami jó lehetőséget az összeomlás küszöbén?

1. Az elsődleges ok lehetett, hogy apja politikáját utódai nem folytatták, ehhez nem akarhatott asszisztálni. Ráadásul a diplomata-karrier ritkán vezet a miniszteri székig, ezzel szemben az itthoni belpolitikában azonnal tekintély lett – ez az út többet ígért.

2. Amikor 1906 és 1910 között kormányon volt, mint belügyminiszter, megtörtént az annexió, ami megindította a balkáni konfliktus-sorozatot és feltüzelte a szerb nacionalizmust. Andrássynak azonban nem volt beleszólása a közös külpolitikába, csak a miniszterelnöknek. Annyit tett, hogy nyíltan ellenezte az annexiót. Az 1908. okt. 4-i magyar minisztertanácson kitűnő érveléssel bizonyította, hogy az szükségtelen és káros következményekkel járó lépés. Minden nagyhatalom helyteleníti, Törökországot is elfordítja a Monarchiától. „Bosznia annexiója Szerbiát azon kényszerhelyzetbe fogja juttatni, hogy izgatásával az odavaló népeket az annexió ellen lázítsa.” (Hegedüs L. 298.) Wekerle és kormánya többsége viszont támogatta azt – talán azért, mert a középkori magyar királyi cím volt az annexió egyik jogalapja.

3. A szarajevoi merényletből még nem következett elkerülhetetlenül a háború. Andrássy 1914. júl. 8-án interpellációban bírálta a boszniai politikát, amely nem figyelt kellően a nagyszerb mozgalomra, amely 12 millió szerb (azaz délszláv) egyesítését tűnte ki célul. Tisza szerint nem volt ilyen veszély, mert a Monarchia szerbjei lojálisak.

1914 nyarán kivétel nélkül minden háborúba lépő ország hangulata háború-párti volt. Andrássy „Kinek a bűne a háború?” c. 1915-ös könyvében (Pethő Sándor szerint) „Andrássy a háború fő bűnösségét arra az orosz politikára hárítja, amely elérkezettnek látja az időt, hogy népszerű és hatalmas szövetség támogatásával végre valahára megvalósítsa legrégibb történeti céljait. A magyar államférfi sem hiszi ugyan el, hogy Angliát holmi érzelgős motívumok sodorták volna a háborúba [Belgium semlegességének megsértése – J.G.], de tagadja azt, mintha az angol háborús párt keverte volna úgy a kártyákat, hogy abból más kibontakozást lehetetlen volt találni, csak az ultima ratio-t. Szerinte a harcba Angliát csak a múltban tanúsított eljárásának következményei ragadták.”

Tisza ellenzéke, élén Apponyival és Andrássyval támogatta, sőt sürgette a háborút („belepofozták Tiszát” – írta Károlyi.) Andrássy 1914. nov. 30-án kijelentette: „Széles e világon jobb hadsereg nincs, mint a mienk. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Fenntartom a bírálat jogát, addig azonban számíthatnak lelkes, szívbőljövő, hazafias támogatásunkra.” (Hegedűs, 337)

Az Osztrák-Magyar Monarchia fölosztása ugyan nem szerepelt az antant eredeti hadicéljai között, de a háború első szakaszában a szerb és az orosz szövetségesnek, majd a hadbalépés fejében Olaszországnak és Romániának tett területi ígéretek (így az 1916-os titkos, Erdélyt és egész Kelet-Magyarországot koncul kínáló bukaresti szerződés) már a földarabolás irányába mutattak. A történelmi lehetőség fölismerése vezérelte a bécsi Reichsrat tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy 1914-15-ben Angliába, illetve Franciaországba emigráljanak és ott – velük rokonszenvező politikusok, újságírók és rangos közéleti személyiségek közreműködésével – szisztematikus meggyőző kampányt indítsanak a Monarchia fölosztása és helyén nemzeti államok létrehozása érdekében. Nagy teljesítmény volt erről a birodalmi mentalitású, a “balkanizálódást” lesajnálva emlegető briteket és a létével a föderatív szerkezet sikerét bizonyító Egyesült Államokat meggyőzni. Ez elsősorban nem az érvek erejének volt köszönhető, hanem annak, hogy sikerült a szerb, horvát, cseh és román nemzeti mozgalmak céljait összekapcsolni a francia, brit, olasz érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök nagyszabású, egy új nemzetközi rend létrehozására irányuló látomásaival.

De mindkét oldalon minden rendezési elképzelés a győzelemre épült, annak volt alárendelve. Magyarországnak nem voltak hódító céljai, Tisza sikerrel korlátozta a vérmesebb osztrák ambíciókat is, de a német politikát nem tudta befolyásolni – ahogy a józanabb német politikusok sem hatottak II. Vilmos császárra és a katonai vezetőkre.

4. Andrássy esetleges külügyminiszterségét elsősorban az akadályozta meg, hogy csak enyhült, de nem szűnt meg itthon a nagy belpolitikai szembenállás, Tiszával bár javult a viszonya, de csak az utolsó pillanatokban békültek ki. 1916 végén az osztrák hangulat miatt az új uralkodó a cseh Czernint választotta, a sértett Andrássy pedig csatlakozott a Tisza megbuktatására törekvőkhöz. És semmi sem bizonyítja, hogy ha ő a külügyminiszter, akkor békét tudott volna kötni, mert ő is általános békét akart, márpedig csak különbékével lett volna esély befejezni a háborút. Nemcsak az uralkodó és a két kormány, de a magyar ellenzék sem állt a különbéke mellett – az uralkodó ellenében kivált nem.

A háború után írott könyvében (Diplomácia és világháború) az okok és a felelősség témájának alapos bemutatása után Andrássy sorra veszi a hibákat: a belga semlegesség megsértése, nem volt kellő német–oszták-magyaregyüttműködés Olaszország belépésének megakadályozására, Amerikát nem lett volna szabad provokálni – távol lehetett volna tartani a háborútól. A tengeralattjáró-háborúhoz csak biztos eredmény esetén járult volna hozzá. Ezek – másokkal együtt – valóban komoly hibák voltak, de a magyar politika meg sem kísérelte ezek elkerülését.

5. Helyes, sőt rendkívül bíztató állásponton volt Andrássy a lengyel kérdésben – de hasztalan, elsősorban a németek miatt nem valósult meg Lengyelország föltámasztása, de Tisza sem fogadta el a dualizmust trializmussal fölváltani hivatott tervet.

A németekkel fennálló viszonnyal kapcsolatban Andrássy kölcsönös hibákat látott és nem szólt arról, hogy a németeket micsoda felelősség terheli a háború minden vonatkozásáért. A könyv nem beszél arról, miért nem jött létre megegyezéses béke. Andrássy helytelenítette az 1918-ban Szovjetoroszországgal és az attól függetlenné vált Ukrajnával kötött breszti békét, mivel szép frázisok mellett ezzel elismerték a bolsevikokat, miközben hódítást szentesítő békét diktáltak nekik. De saját svájci tárgyalásairól (1916) és Károlyival fennálló viszonyáról ez a könyv hallgat.

Andrássy 1915-től már a békét sürgette – jó békét, nem maximális győzelmet jelentő békét: „Nagy dicsőség a győzelem, de a legnagyobb dicsőség azé lesz, ki a győzelmet mérsékelni tudja, ki a győzelem percében meg tudja ajándékozni saját iniciatívája alapján az emberiséget a békével.” (Hegedűs, 345) – Angliában látott reményt a békekötésre – nem alaptalanul – de az angol és a német álláspont kibékíthetetlen volt, döntő mértékben a németek miatt.

1918-ban más, jobb, szociálisan érzékenyebb, de bizonyos területeken keményebb belpolitikát szeretett volna látni Andrássy, írta a háború után. Nem tudjuk, hogy ha kormányfő lett volna, ilyen politikát tudott volna-e folytatni.

6. 1918. okt. 5-én Burián (neki, Tiszának és Wekerlének) bemutatta a helyzet súlyosságát. Ő nem hitt Wilson elveiben. Ekkor küldte ki a király Svájcba, valódi felhatalmazás nélkül, amikor már eleve késő volt. De az összeomlás egyik okának tartja Andrássy az okt. 16-i, az Ausztria föderalizálását bejelentő manifesztumot. – majd a magyar hadseregnek a frontról történő visszarendelését

Érdekes, hogy szerinte még akkor is volt több jobb alternatíva, mint ami végül bekövetkezett. Okt. 25-i kinevezésében ma egy patetikus és szükségtelen záróakkordot látunk – de Andrássy utólag is úgy vélte, hogy akkor még volt esély az összeomlás elkerülésére, ha nincs otthon káosz, forradalom. Ezt én nem látom igazoltnak, mert az antant kezében volt a teljes győzelem – és már 1918 nyarán elkötelezte magát a Monarchia felosztása mellett. Ezen, illetve Magyarország határain csak sikeres fegyveres ellenállás változtathatott volna – de nem volt kivel harcolni. Elsősorban nem Linder vagy Károlyi, hanem az akkori kimerültség és a közhangulat miatt.

Jeszenszky Géza

Az Emlék Konferencia méltóságát emelte és Ifj gróf Andrássy Gyula művészet fontosságának reprezentálásának is teret nyújtott

Csák József és Hegedűs Valér, a Magyar Kultúra Lovagjainak előadása.


A Konferencia, amin több mint 95 érdeklődő vett részt – Kovács Annamária és Fóris Szilárd fiatal művészek nagyon színvonalas, szép előadásával zárult, ezzel is reprezentálva Ifj Gróf Andrássy Gyula Alapítvány jövőkép célját.